“Halálos ítélet”
Egy évvel ezelőtt kaptam meg a “halálos ítéletem”. Direkt az idézőjel, mert már nem így gondolom. De az első gondolat ez volt, én ebbe bele fogok halni? Aznapra összeomlottam, sírtam a férjemmel, aztán a húgommal, anyukámmal, csak úgy magamban is, este mikor altattam a gyerekeket.
Mi lesz a gyerekekkel nélkülem? Hogy fogják bírni, mekkora nyomot fog hagyni bennük ez a lelki sérülés? Mi lesz a férjemmel? Nem fog beleroppani? Hogy fogja bírni egyedül 4 gyerekkel? Lesz új felesége? Ha igen, ugyanúgy fogja szeretni a gyerekeimet? Fog nekik pótanyukát találni, aki elfogadja, szereti őket?
Mi lesz a szüleimmel? Hogyan fogják túlélni gyerekük elvesztését? Sokáig itt lesznek még, hogy segítsenek a gyerekeknek? Mi lesz tesóimmal?
Mi lesz velem? Tényleg itt a vége? Ennyi idő járt csak? Odafentről fogom látni a családom? Fogom látni ahogy felnőnek a gyerekeim? Nem akarok lemaradni róluk. Miért kaptam a sorstól ilyen sok csodálatos kisembert, ha most itt kell hagynom őket? Hogy lehet ennyire kegyetlen az élet, hogy négy pici gyermek maradjon félárván?
Miért pont én? Én sem vagyok hibátlan, de azért jó embernek tartom magam. Igyekszem mindig kedves lenni, segíteni másoknak. Nem iszom, nem dohányzom. Viszonylag egészségesen élek, mozgok, levegőn vagyok. Miért pont én?
Dühös voltam, nagyon szomorú, csalódott, elkeseredett, kétségbe esett, fáradt, kimerült, elveszett. Mindezt egyszerre...
Két nappal később volt időpontom hasi MR-re, és utána az erdeménnyel már mentem is a sebészhez. Első jó hírek. A patkóbélben lévő daganaton kívül a környezetben nincs áttét. Máj, epe, vesék rendben. Műthető. Komoly műtét lesz, kb két hetes kórházi bentléttel.
Következő nap colonoskopián is voltam, az is teljesen negatív. Ez alapján a gasztrós doktornő megnyugtatott, hogy a teljes CT-től sem fél.
A kicsik ekkor még az esti elalváshoz szopiztak. MR-en kaptam kontrasztanyagot, majd másnap altattak a tükrőzés miatt. Ezek mellett amúgy sem ajánlották a szoptatást 24 óráig. A kórházasdi miatt is el kellet választanom őket. Meg amúgy is, másfél évesek voltak akkor, és már egy ideje megfogalmazódott bennem, hogy már jó lenne abbahagyni a szoptatást.
De így, hogy ilyen hirtelen, egyik pillanatról a másikra kellett megvonni tőlük, egy kisebb trauma volt számomra is. Az egyikük egész ügyesen elaludt apával, a másikuk viszont nagyon keservesen sírt. Így átvettem én, és félórán keresztül ringattam a kezemben, míg belefáradt a sírásba. Együtt sírtam vele én is. De ott akkor megígértem neki, hogy lehet szopizni nem fog többet, de itt leszek neki és a testvéreinek is, és megölelem őket, altatom őket, ringatom őket, megvigasztalom őket. Begyógyítom a kis sebeiket, ápolom őket mikor betegek még sok sok évig.
Látni akarom őket felnőni. Ott szeretnék lenni minden fontos eseményen a kis és majd a nagy életükben. Mikor iskolába mennek, mikor először lesznek szerelmesek, vigasztalni akarom őket mikor csalódnak. Ott szeretnék lenni mikor pályát, munkát választanak. Esküvőre készülnek. Gyermekeik születnek. Igen, nagymama leszek egyszer! Mert tudom milyen fontos a gyermek életében a nagymama is. Vissza szeretném adni a gyerekeimnek azt a sok nagyszülői segítséget és szeretetet, amit én is kapok a szüleimtől, és a férjem szüleitől. És szeretnék megöregedni a férjem mellett, és együtt élvezni majd nyugdíjas éveinket...
Jaa és dédnagymama is szeretnék lenni 😀😉
Egy biztos... az öregedéssel és az idő múlásával jó barátságot kötöttem 😅
📸: Kiss-Szabó Viktória fotográfus
Mi lesz a gyerekekkel nélkülem? Hogy fogják bírni, mekkora nyomot fog hagyni bennük ez a lelki sérülés? Mi lesz a férjemmel? Nem fog beleroppani? Hogy fogja bírni egyedül 4 gyerekkel? Lesz új felesége? Ha igen, ugyanúgy fogja szeretni a gyerekeimet? Fog nekik pótanyukát találni, aki elfogadja, szereti őket?
Mi lesz a szüleimmel? Hogyan fogják túlélni gyerekük elvesztését? Sokáig itt lesznek még, hogy segítsenek a gyerekeknek? Mi lesz tesóimmal?
Mi lesz velem? Tényleg itt a vége? Ennyi idő járt csak? Odafentről fogom látni a családom? Fogom látni ahogy felnőnek a gyerekeim? Nem akarok lemaradni róluk. Miért kaptam a sorstól ilyen sok csodálatos kisembert, ha most itt kell hagynom őket? Hogy lehet ennyire kegyetlen az élet, hogy négy pici gyermek maradjon félárván?
Miért pont én? Én sem vagyok hibátlan, de azért jó embernek tartom magam. Igyekszem mindig kedves lenni, segíteni másoknak. Nem iszom, nem dohányzom. Viszonylag egészségesen élek, mozgok, levegőn vagyok. Miért pont én?
Dühös voltam, nagyon szomorú, csalódott, elkeseredett, kétségbe esett, fáradt, kimerült, elveszett. Mindezt egyszerre...
Két nappal később volt időpontom hasi MR-re, és utána az erdeménnyel már mentem is a sebészhez. Első jó hírek. A patkóbélben lévő daganaton kívül a környezetben nincs áttét. Máj, epe, vesék rendben. Műthető. Komoly műtét lesz, kb két hetes kórházi bentléttel.
Következő nap colonoskopián is voltam, az is teljesen negatív. Ez alapján a gasztrós doktornő megnyugtatott, hogy a teljes CT-től sem fél.
A kicsik ekkor még az esti elalváshoz szopiztak. MR-en kaptam kontrasztanyagot, majd másnap altattak a tükrőzés miatt. Ezek mellett amúgy sem ajánlották a szoptatást 24 óráig. A kórházasdi miatt is el kellet választanom őket. Meg amúgy is, másfél évesek voltak akkor, és már egy ideje megfogalmazódott bennem, hogy már jó lenne abbahagyni a szoptatást.
De így, hogy ilyen hirtelen, egyik pillanatról a másikra kellett megvonni tőlük, egy kisebb trauma volt számomra is. Az egyikük egész ügyesen elaludt apával, a másikuk viszont nagyon keservesen sírt. Így átvettem én, és félórán keresztül ringattam a kezemben, míg belefáradt a sírásba. Együtt sírtam vele én is. De ott akkor megígértem neki, hogy lehet szopizni nem fog többet, de itt leszek neki és a testvéreinek is, és megölelem őket, altatom őket, ringatom őket, megvigasztalom őket. Begyógyítom a kis sebeiket, ápolom őket mikor betegek még sok sok évig.
Látni akarom őket felnőni. Ott szeretnék lenni minden fontos eseményen a kis és majd a nagy életükben. Mikor iskolába mennek, mikor először lesznek szerelmesek, vigasztalni akarom őket mikor csalódnak. Ott szeretnék lenni mikor pályát, munkát választanak. Esküvőre készülnek. Gyermekeik születnek. Igen, nagymama leszek egyszer! Mert tudom milyen fontos a gyermek életében a nagymama is. Vissza szeretném adni a gyerekeimnek azt a sok nagyszülői segítséget és szeretetet, amit én is kapok a szüleimtől, és a férjem szüleitől. És szeretnék megöregedni a férjem mellett, és együtt élvezni majd nyugdíjas éveinket...
Jaa és dédnagymama is szeretnék lenni 😀😉
Egy biztos... az öregedéssel és az idő múlásával jó barátságot kötöttem 😅
📸: Kiss-Szabó Viktória fotográfus
Megjegyzések
Megjegyzés küldése