Rák világnapja 02.04.

Ma 02.04 van, a rák világnapja, egy cikkben így írták: “rákellenes küzdelem világnapja” és én pontosan két éve már, hogy befejeztem a kezeléseket 🙏🏻

Szólok előre: komoly hangvételű és hosszú bejegyzés lesz, és lehet ki is veri a biztosítékot néhányatoknál.

Hogy tetszik-e ennek a világnapnak az elnevezése? Nem igazán … nem a rákkal van bajom, hanem a küzdelemmel. A küzdelem negatív, ha valami ellen küzdök annak adok energiát. A legtöbb esetben számunkra rossz dolgok ellen küzdünk, így azt tápláljuk, éltetjük. Egy soha véget nem érő harc számomra, amiből nem kerülhetek ki győztesen. Vagy ha egy időre ki is teszem a győzedelmi zászlót, a küzdelem ugyanúgy ott marad bennem, hogy ne újuljon ki a rák, hogy minden értékem, eredményem jó legyen, hogy úgy egyek és minden téren úgy éljek, hogy jól legyek. És nem marad más, csak a görcsösség és a félelem, mert ha pillanatra is elvesztem az uralmat a küzdelem felett, elveszthetem a háborút. De ez így meg nem igazán jó élet…

A feljegyzéseimben ezeket a kiragadott, dal, vers részleteket írtam ki a rák kapcsán. 

-Elértem a végállomásra, választhatok megyek vagy maradok.

- Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim 

- Ez még nem a vég, csak lehetőség a változásra. 

- Szárnyaszegett Icarus, mégis az égig emelkedik.

A műtétem előtti 1 hónapban csatába indultam én is, felvérteztem magam a harcra, mindhárom síkon (fizikai, lelki, mentális). Ami nagyon jó is volt (mindenkinek tanácsolnám is). Azonban a harc előtt meglengettem a fehér zászlót, és békét kötöttem a rákkal. Nem feladtam! Egy pillanatig sem. Elfogadtam, barátommá tettem.

Elértem a végállomásra és én úgy döntöttem maradok. És éreztem, hogy nekem itt van dolgom, mert még vannak itt a földi létben álmaim, ami felé szeretnék elindulni. Döntöttem és aztán Isten kezébe adtam magam. Így tudtam legyőzni a halálfélelmet és elengedni minden aggódást. Így lettünk jóba, így váltunk barátokká, a rák és én. 

Nem akartam már harcolni ellene, sem legyőzni. Hanem kéz a kézben haladni egészen addig, amíg már nem szolgál. És utána nem ragaszkodni hozzá, hanem elengedni. 

A műtét jól sikerült, a kemót is hol jobban, hol rosszabbul, de bírtam. Nem jött el a vég számomra, hanem kaptam egy lehetőséget … a változásra, az újra, a másra, egy sokkal jobb és minőségibb életre, ahol igazán jóban vagyok önmagammal is, ahol szeretem magam szívből, szerelemmel. 

Így hát megtettem az első bizonytalan lépéseket ezen a kőkemény úton, ahogy elbotorkáltam a kötözőbe, hogy kiszedjék az orrszondát, minden egyes mozdulatért megszenvedve … mentem  apránként, lépésről lépésre… könnycseppekkel és verejték cseppekkel, fájdalommal, szédüléssel kísérve, de haladtam a célért, egy fokkal könnyebb állapotért… egy jobb életért. 

Vagy ahogy megtanultam úgy enni, hogy az bennem is maradjon, és ne fogyjak többet. Vagy ahogy hajoltam a wc csésze fölé és kiadtam magamból minden mérget, mindent ami már nem szolgál. És ahogy megtanultam, hogy abban az 1 hétben, amíg jól vagyok a következő kezelésig, mivel tölthetem fel magam, tényleg csak azt csináltam ami szenvedéllyel, boldogsággal töltött el. 

És így tettem meg az első bizonytalan lépéseket önmagam felé is. 35 évesen végre bemutatkoztunk egymásnak. Elkezdtem megismerni ki is vagyok én, hogyan működöm, hol vannak a határaim, mit szeretek és mit nem, mi az ami a szívemből jön. És végre elkezdtem egységben élni önmagammal. 

Az elmúlt két év sem volt könnyebb, betört a covid, elváltam, új ház, új feladatok, új munka, új életkörülmények, új kapcsolatok mindenféle minőségben (ki rövidebb ki hosszabb ideig kísért az úton). Azonban eszméletlen nagy tapasztalás, kőkemény, fájdalmas, de csodálatos, gyönyörű, boldog. És én olyan nagyon hálás vagyok a változás lehetőségéért, hogy kaptam egy esélyt az újra, a jobbra. Szárnyaszegett Icarus mégis az égig emelkedik…

És csak halkan súgom…köszönöm rák, neked is annyira hálás vagyok mindenért, az elmúlt 3 évért, de azt hiszem most jött el az idő, hogy végleg elköszönjünk egymástól, teljesítetted a szolgálatodat, fizikailag már két éve nem vagy velem, de elengedlek lelkileg és mentálisan is. 

Nekem szerencsém volt… időben kiderült, jókor voltam jó helyen, nagy részt csodálatos orvosokkal, egészségügyi dolgozókkal körülvéve (itt emelném ki dr. Harasta Edit gasztróenterológust, dr. Bursics Attila onkosebészeti főorvost, akiknek a legtöbbet köszönhetek és még a mai napig figyelnek rám 🙏🏻, és a kezelő nővéreket Csilla és Zsuzsi, akik fogták a kezem mikor arra volt szükség és biztattak mindig), de rajtuk kívül még sok mindenki mást, családot, barátot, ismeretlent felsorolhatnék, akik akár csak 1-1 jó szóval támogattak. 

Sajnos ha valaki szerencsés is, nem mindig él a lehetőséggel, és sajnos van aki él a változás lehetőségével, mégsem szerencsés, és van aki még lehetőséget sem kap 😔 de mindenki egytől egyig hős és egy csoda, bárhogy is próbálta.

Bárcsak ne lenne ez téma, bárcsak ne lenne napja, bárcsak ne lenne az a tendencia, hogy szinte már mindenki érintett benne.

De ne küzdjünk ellene, ne féljünk tőle, hanem tanuljunk meg vele együtt élni, megelőzni. Úgy élni, hogy elmondhassuk mi minden tőlünk telhetőt megtettünk az egészségünkért és boldogságunkért minden síkon, és azt örömmel és szenvedéllyel és szeretettel tettük és nem görcsösségből, félelemből, küzdésből.

Úgy, hogy ha eljön a földi létünk vége, nyugodt szívvel távozhassunk, hiszen éltünk. Éltünk, önazonosan, a hibáinkat, kudarcainkat, félelmeinket, gyengeségeinket elfogadva, megszeretve,  jó oldalunkkal, erényeinkkel együtt összhangban, szeretetben önmagunkkal éltünk…úgy igazán. 

#rákvilágnapja #rák #daganat #worldcancerday