Új szülinap

Múlt héten ünnepelhettem az új szülinapomat. Június 17 a műtétem évfordulója. Hihetetlen, hogy egy éve volt már, mégis szinte minden percére emlékszem a kórházi bent tartózkodásnak.

Az év talán legmelegebb napjai voltak abban a két
hétben, míg kórházban voltam. Napok óta az jár a fejemben bárcsak akkor lett volna ilyen ramaty esős idő, talán kevésbé fájt volna, hogy a 36 fokban nyaralás, napozás, strandolás helyett a kórházban kell az időt töltenem. 

A műtét előtt már 6 nappal be kellett vonulnom, a rossz vérképem miatt nem voltam műthető állapotban, vértranszfúziót kellett kapnom, így a belgyógyászat vendégszeretetét élveztem 4 napig. Kedvesek voltak velem, a szobatársam is tündéri idős hölgy volt, folyamatosan jártak hozzám látogatók, szerencsére szabadon jöhettem-mehettem, így kijártam kávézni-fagyizni, sétálni, sokat olvastam, sorozatokat néztem, aludtam végre éjszakánként😅 igyekeztem magamnak egy kis “wellness” hangulatot teremteni. Talán az egyetlen nehezítő tényező az volt, hogy túl közel volt a szülészet, és a nyitott ablakok mellett folyamatosan hallgattam az újszülött babák sírását. Irigykedtem talán a kismamákra, ők milyen csodálatos dologért vannak most kórházban, életük legszebb napjait élik meg itt, ahol én most az életemért küzdök. 

Maga a vértranszfúzió különleges élmény volt, olyan volt mint egy sima infúzió, csak másnak a vére csordogált belém és éreztem ahogy végig megy a testemen. Mondjuk a beleegyező nyilatkozatot kár volt előtte elolvasnom, ezen sorolják fel a kockázatokat és a mellékhatásokat... el sem kell jutnom a műtétig egy sima kis vérátömlesztésbe is bele halhatok. Szerencsére minden a legnagyobb rendben történt. A hemoglobin szintemet jól felturbózták, műtétre készen álltam, így péntek délután átköltözhettem az onko-sebészetre.  

A sebészeten is nagyon kedves és fiatal szobatársnőim voltak, 4 ágyas szobàban helyeztek el.

Szombaton még igyekeztem habzsi-dőzsizni na nem a kórházi kosztból, hanem a behozott kajából, büféből, az utcában lévő cukiból 😀

Vasárnap már nem ehettem, délig ihattam rostosat, utána már csak vizet, teát. 

Aznap már mindenkitől úgy köszöntem el, mintha akkor ölelném őket utoljára, fogalmam sem volt mi vár rám másnap, igyekeztem pozitívan hozzáállni, de azért rettenetesen féltem, gyerekkoromban kivették a mandulám, ezen kívül sosem műtöttek, kórházban sem voltam a szüléseken kívül. Féltem, hogy egyáltalán elhagyom-e élve a műtőasztalt, ha igen sikerül-e a műtét, ki tudják-e venni a daganatot, ha kitudják marad-e valami “mellékhatása” , sérülés ami miatt esetleg fizikai hátrányom származik az életem hátralevő részén. Milyen lesz utána az intenzív osztályon, milyen lesz a felépülés, mennyire fog fájni?

Aznap én voltam az első akit műtöttek, így szerencsére nem kellett sokat várnom. 

Érdekes az éjszaka teljesen jól telt, persze készültem illóolajjal, relaxációval, de simán aludtam, mély nyugalom szállt meg, bíztam az orvosokban és a jó Istenben, a kezükbe adtam az életem, és a döntést a sorsom felett, lesz ami lesz. 

Hajnali 5-kor keltettek, mosakodni kellett, infúziót kaptam, valami gyógyszert is be kellett vennem, talán nyugtató volt. Férjem is megérkezett, össze kellett pakolni a holmimat, nem maradhatott ott a kórteremben, ezen kívül nem is nagyon szóltunk egymáshoz csak fogta a kezem, de nem is kellett akkor több, szavak sem kellettek. Eljött az idő toltak a műtő felé, az ajtóban elköszöntünk, és nem akartam elszakadni tőle, fogalmam sem volt látom-e még, izgultam érte is, hogy fogja viselni az elkövetkezendő jó pár órát. 

A műtő igazán érdekes, olyan volt mintha elvittek volna az ufók, teljesen futurisztikus volt a számomra a berendezés, a környezet ahogy feküdtem csupaszon a műtőasztalon. Kaptam epidurált majd jött az infúzió, és én elkezdtem zuhanni, aztán már csak a liftben ugrik be egy képkocka mikor mondja a férjem minden rendben van, visznek az intenzív osztályra. 

Az intenzíven talán csak két nehéz élményem volt. Első éjszaka, még igencsak kiütve az altatás után arra ébredtem, hogy rettenetesen fázom, nem volt semmi jelzőm, így próbáltam szólni egy nővérnek, de éreztem, hogy hiába próbálok hangosan szólni, szinte már kiabálni, alig jön ki hang a torkomon és nem is hallottak meg, gondolom suttogva szólhattam, fogalmam sincs mikorra vettek észre, és végül hogyan tudtam szólni, hogy takarjanak be.  

Másnap napközben a morfium hatására igencsak delliriumos állapotban voltam, egészen furcsa volt, de visszagondolva ez kifejezetten vicces nap volt nagy részt, egész jól eltelt ahhoz képest, hogy a sok csővel, madzaggal, mindennel IS átkötve mozdulatlanul feküdtem egész nap😂

Következő nap pedig már vittek is vissza az osztályra. És itt kezdődött a kórházasdi legkeményebb része mind fizikailag, mind lelkileg. 

Csodálkoztam, hogy új kórterembe vittek vissza, és a korábbi szobából az egyik lány is odakerült akivel az intenzíven is együtt voltunk. Aztán este áthozták a 3.lányt is a másik kórteremből. Mint kiderült a 4. szobatárs nagyon rossz állapotba került, és azért ürítették ki azt a szobát, hogy a családja folyamatosan vele lehessen az utolsó óráiban. Az éjszaka folyamán el is ment.

Nekem fizikailag borzalmas éjszakám volt, kivették a katétert, a gyomorszonda viszont még meg volt, ami szét szedte az orromat és a torkomat is rendesen, nem bírtam nyelni, szomjas is voltam, akkor már 3. napja nem ittam egy kortyot sem, kint 36 fok, bent meg 30 kb. Így nem nagyon tudtam aludni sem, átszűrődtek a hangok, és így éberen azért sejtettem, hogy sajnos mi történik a szomszédban. 

Reggel kedvesen ébresztettek, hogy menjek a kötözőbe ami a folyosó végén van, konkrétan a szobában a mosdóig alig bírtam elmenni, de muszáj volt elkezdeni a mozgást. Életem leghosszabb 15 métere volt, fogalmam sincs, hogy jutottam el oda, többször majdnem összeestem, elájultam, elég kemény érzés volt, hogy aktív, sportos emberként ennyire kiszolgáltatott és gyenge vagyok fizikailag, viszont a küzdés meg volt és nagy volt a motivációm mert végre kivették a szondát! És négy nap után elkezdhettem kortyonként inni. Másnap pedig apránként enni is. Micsoda apró örömök, újra enni és inni. 4 nap folyadék nélkül és 6 nap étel nélkül, elképzelni nem tudtam azelőtt, ezt, hogyan lehet kibírni. 

Majd az egyik szobatársam rosszul lett, folyamatosan hányt ... nagyon, rettegtem, hogy ő is meghal mellőlem. Újra műtötték. A harmadik szobatársat is újra műtötték. 4 emberből 3-at újra műtöttek, egy meghalt, és még egy pedig szintén a halál szélén volt (szerintem). Ráadásul az étkezés nehezen ment, nem is nagyon maradt meg bennem az étel. Folyamatosan az járt a fejemben mi van ha én leszek a következő. De a félelem átment egy óriási nagy motivációba, én innen minél hamarabb haza megyek. És ami tőlem telt maximálisan megtettem, sétáltam óvatosan ettem, csináltam a gyógytornát, és az a cél lebegett a szemem előtt, hogy a műtétet követő héten a kitűzött napon haza mehessek. 1 hét és 1 nappal a műtétem után kiszedték a varratokat és el is hagyhattam a kórházat. 

Eleinte mérgelődtem, hogy eddig nem volt hegem, még a császárt is megúsztam, erre lesz egy jó nagy vágás a hasamon. És maradt egy “stigmám”, de azóta büszkén viselem és bátran mutatom, jó ránézni, mert figyelmeztet arra a rengeteg dologra, amire megtanított a betegség, a kórházi lét és az azt követő kemós időszak. Ráterelt egy új útra, aminek még csak az elején járok, de remélem újra egy csodás korszakot hoz el az életemben.